Skip to content

Broadcast alert!!!

2012. augusztus 31. péntek

The concert of Philippe Jaroussky and Marie Nicole Lemieux in Girona, 26-06-2012, will be on air on 22th September at 20:00 pm, on Catalunya Música.

Site:
http://www.catmusica.cat/index_cm.htm

Program:
http://www.catmusica.cat/multimedia/pdf/1/3/1346400560731.pdf

If you would like to know what did they exactly sing there, see my last post, it’s the same that in Essen!

“Tourbillon des sentiments” in Essen

2012. június 20. szerda

Tourbillon des sentiments – a whirlwind of feelings is the title of the program with which Philippe Jaroussky and Marie-Nicole Lemieux, accompanied by Ensemble Artaserse, are on tour this June, and which I have been lucky to hear in Essen a bit more than a week ago. It consists of duets, solos and instrumental pieces from the 17th century Italy. The title fits the program very well, as there are few periods in music history when composers aimed more eagerly for direct emotional impact of words and music than in early baroque. And we got everything: love and death, merry dance-rhythms and tear-jerking lamentos, innocent or not so innocent teasing and tender devotion.

The Alfried Krupp Saal of Essen Philharmonie, where the concert took place, is a quite big, modern concert hall with a capacity of 1900 – this may not sound like an ideal venue for a chamber ensemble, but the acoustics were really great. The design is a bit utilitarian for my taste, our Palace of Arts in Budapest feels much more cosy, but the half circle of big candles behind the musicians’ back (the concert was part of a series called “Alte Musik bei Kerzenschein”) managed to create some illusion of intimacy.

The program was arranged so that the pieces followed each other without pause, one flowing seamlessly into the next one. I like this concept (though sometimes it’s hard not to clap), as nothing breaks the magic of music and the succession of the pieces can be quite dramatic in itself. (For the complete program see the end of this post.)

The opening sinfonia and duet didn’t impress me too much, they were just nice warm-up pieces. Then came the comic scene from Cavalli’s La Calisto: Linfea, the chaste follower of goddess Diana, feeling her sell-by date coming close, confesses to herself that she doesn’t want to die without having a husband. A young satyr hears her and volunteers but gets rejected. They played it very funny, I had the impression that this Satirino, though half goat, was actually a rather sweet little creature (fine and soft hairs, smooth and rosy cheek, etc.), and that Linfea almost gave in to so much cuteness (or perhaps just considered giving him a motherly embrace?), only changing her mind in the last moment. There had been much curiosity about how he would deliver such sensitive words as “ancor crescente e picciola porto la coda tenera”, so I might as well tell you: with that “puppy eyes” expression on his face that would melt even rocks.

No success with Linfea though, so we can go on to the next piece, Ecuba’s lament, in which the ill-fated queen mourns the fall of Troy and the death of her husband and sons. Here Marie-Nicole Lemieux showed her more serious side, and also her incredible low notes, creating a deeply tragic atmosphere. And this was only the first in a row of pieces that gave me goosebumps that day. Quite another facet of her was revealed later, in Francesca Caccini’s lively canzonetta. She lectured us about the true essence of love — it’s all burning and pain and fear, not sweet at all, and it’s better to fly from it — and did it with so much self-assured femininity that one could be certain: more sighs were spent for her than by her in this game.

At an event like this, the attention of the audience naturally turns towards the singers, and we easily forget about the istrumentalists who provide a  stable background for them. In case of Ensemble Artaserese, we had some really fine musicians sitting there. I especially admire the first violinist, Alessandro Tampieri, whose soulful and virtuosic rendition of a Pandolfi sonata was a great moment of the program. He had lost his curls, but don’t let yourselves be misled by the sight, a few seconds of his playing is enough to convince you it is the same man!

The first half ended with a duet from Monteverdi’s L’incoronazione di Poppea, namely the scene of Valetto and Damigella, the very young, inexperienced page and the presumably slightly older, more sophisticated maid. I think many people will agree with me that the scene is tailor-made for this pair — and, accordingly, we got fine singing and a lot of acting. I giggled a bit already when at the words “perderai tosto il cervello” (you’ll swiftly lose your mind) Marie-Nicole playfully tickled the top of Philippe’s head (and she has the height to do it easily!), but at the end we all laughed loud: she was about to leave and signed for him to follow, then seeing he is still a bit uncertain about what to do, grabbed his hand and pulled him with herself. No chance for resistance. At the door he turned back and waved good-bye to the audience with a smile.

My very favourite piece was the second one of the second half, the lamento Sul Rodano severo by Barbara Strozzi. I didn’t know it before, so I was totally unprepared for the shock. This cantata tells the story of a young man, Henri de Cinq-Mars, who was a protégé of Cardinal Richelieu, and was sent to the court of Louis XIII as a pawn in his power games. He soon became a favourite of the king, and made a quick career, then apparently aimed for too much, turned against the cardinal, and in the end got executed for conspiracy. The king, unmoved by his fate, said only: “I would like to see the grimace he is now making on that scaffold.” Now, that’s where our cantata begins.

The beginning — already impressive

First we hear a narrator telling about the unfortunate body of the youth lying by the banks of the Rhone. They dramatized the piece, so this was sung by Lemieux, who begun in a subdued voice, not as an objective bystander but as someone who is touched and shaked by the events — she caught the attention of the audience at once and created an atmosphere full of tension. Then the spirit of the boy rises, finds the king and starts, well, to lament, that’s the point of a lamento after all — that was Jaroussky’s part. First he blames the king for condemning him too hastily, then claims his fall was caused by  enemies made jealous by the king’s favours. “I accuse my king of one fault only: loving me too much.” The music for all this is the most dramatic kind one can imagine: expressive declamation — all cries and sobs and crazy jumps — alternating with heart-wrenching arioso moments, including a wonderful passacaglia, which is probably the most moving part of the piece. Here the text explore the thought “whenever you showed kindness towards me, you made me a target of envy and thus pushed me one step closer to my death”, over a hypnotic ostinato bass broken by a rest in the middle of each bar, punctuated by a ritornello for two violins. I loved the way the ensemble played the ritornello every time a bit differently, changing the dynamics and character slightly to match the preceeding vocal verse. As for the singing: it was really and truly brilliant. This piece must suit Jaroussky’s voice very well: he kept his usual sweet tone but sung with so much power and dramatic force, so expressively and with so much emotion, that I was completely carried away by this “whirlwind”. Some phrases and colours are still lingering in my ears. After this great monologue came a few closing lines, from the narrator again: “when the king heard this words and saw the face of the dead (be careful what you wish for!), he trembled with fear and shed tears, and Paris and the Seine trembled too” — here the piece ends with a few bars of mighty storm in the continuo. This in our case led directly into an equally stormy Battaglia by Marco Uccellini, with cornets and drums and all what you need for depicting war and fighting in music. Good choice.

We clearly needed some rest here, and got it in the form of Carissimi’s lovely chamber duet, Rimanti in pace. Nothing loud, nothing showy, just smooth, parallel melodic lines caressing the ear and soul of the listener. A touch of melancholy, because the lovers are parting, but not too much — it’s only for the night. A lot of tenderness. The two so different voices melting into each other in perfect harmony.

Essen 2012-06-10

PJ after the concert, giving autographs and being adorable

The remaining three vocal pieces were served like a sandwich: another grave lamento between two more playful items, both based on the same ciacconna bass. The Ferrari song, Amanti io vi so dire is something of an old aquaintance — it’s been recorded on Philippe’s very first CD, and he sang a shortened version of it in the 2009 Arte documentary, Voix haute. I liked it then and I liked it now. I like the piece itself with all those mocking coloraturas and sudden surprises of long notes with flats, and I like the way he sings it, light but colourful, in a neck-breaking tempo, and apparently having a lot of fun. Pelenope’s lament, sung by Lemieux, was again a dramatic highlight, she took our breath away with her “Torna, deh torna Ulisse!” — And then, the last duet of the official program — a perfect finale piece, funny and full of joy — followed by two encores, both by Monteverdi,  and it was over. Too soon.

*  *  *

I didn’t have to spend too much time deciding what music to link here. It must be the Strozzi lamento. We don’t yet have a recording with Philippe, I just hope we will one day — until that, Roberta Invernizzi is not bad either. 🙂

Barbara Strozzi (1619-1677): Sul Rodano severo
Roberta Invernizzi, soprano, Bizzarrie Armoniche, dir./cello: Elena Russo

Sul Rodano severo
giace tronco infelice
di Francia il gran scudiero,
e s’al corpo non lice
tornar di ossequio pieno
all’amato Parigi,
con la fredd’ombra almeno
il dolente garzon segue Luigi.

Enrico il bel, quasi annebbiato sole,
delle guance vezzose
cangiò le rose in pallide viole
e di funeste brine
macchiò l’oro del crine.
Lividi gl’occhi son, la bocca langue,
e sul latte del sen diluvia il sangue.

 “Oh Dio, per qual cagione”
par che l’ombra gli dica
“sei frettoloso andato
a dichiarar un perfido, un fellone,
quel servo a te sì grato,
mentre, franzese Augusto,
di meritar procuri
il titolo di giusto?
Tu, se ‘l mio fallo di gastigo è degno,
ohimè, ch’insieme insieme
dell’ invidia che freme
vittima mi sacrifichi allo sdegno.

Non mi chiamo innocente:
purtroppo errai, purtroppo
ho me stesso tradito
a creder all’invito
di fortuna ridente.
Non mi chiamo innocente:
grand’aura di favori
rea la memoria fece
di così stolti errori,
un nembo dell’obblio
fu la cagion del precipizio mio.

Ma che dic’io? Tu, Sire – ah, chi nol vede?
tu sol, credendo troppo alla mia fede,
m’hai fatto in regia corte
bersaglio dell’invidia e reo di morte.

Mentre al devoto collo
tu mi stendevi quel cortese braccio,
allor mi davi il crollo,
allor tu m’apprestavi il ferro e ‘l laccio.
Quando meco godevi
di trastullarti in solazzevol gioco,
allor l’esca accendevi
di mine cortigiane al chiuso foco.
Quella palla volante
che percoteva il tuo col braccio mio
dovea pur dirmi, oh Dio,
mia fortuna incostante.
Quando meco gioivi
di seguir cervo fuggitivo, allora
l’animal innocente
dai cani lacerato
figurava il mio stato,
esposto ai morsi di accanita gente.

Non condanno il mio re, no, d’altro errore
che di soverchio amore.

Di cinque macche illustri
notato era il mio nome,
ma degli emoli miei l’insidie industri
hanno di traditrice alla mia testa
data la marca sesta.
Ha l’invidia voluto
che, se colpevol sono,
escluso dal perdono
estinto ancora immantinente io cada;
col mio sangue ha saputo
de’ suoi trionfi imporporar la strada.
Nella grazia del mio re
mentre in su troppo men vo,
di venir dietro al mio pie’
la fortuna si stancò,
Onde ho provato, ahi lasso,
come dal tutto al niente è un breve passo.” 

Luigi, a queste note
di voce che perdon supplice chiede,
timoroso si scuote
e del morto garzon la faccia vede.
Mentre il re col suo pianto
delle sue frette il pentimento accenna
tremò Parigi e torbidossi Senna.

*  *  *

English translation by Pamela Dellal, from http://barbarastrozzi.blogspot.hu

By the harsh Rhone
lies the unhappy body
of the great Knight of France;
And, though his body is not permitted
to return to his beloved Paris
for full burial honors,
with only his cold shade
the sad youth follows Louis.
Henry the Fair (like an overcast sun);
the rose of his charming cheeks
are changed to pallid violets
and the gold of his hair
is stained with fatal frost;
his eyes are livid, his mouth flaccid,
and upon his milky breast his blood flows .

“Oh God, for what reason”
(it seems that the ghost speaks)
“were you so hasty
to pronounce as a disloyal criminal
that servant so pleasing to you?
While yet, Emperor of France,
you attempt to earn
the title of Just.
Even if my failing was worthy of punishment,
alas, together with raging Envy,
you sacrifice me as a victim to anger.
“I do not call myself innocent;
too much I erred,
too much I betrayed myself,
believing the enticements
of smiling fortune.
I do not call myself innocent.
A great air of favor
is made hateful by the memory
of such foolish errors.
A fog of oblivion
was the cause of my downfall.
“But what am I saying? You, Sire, ah, who couldn’t see it?
You alone, believing too much in my loyalty,
made me in your Royal court
a target for envy and deserving of death.
“While about my devoted neck
you stretched your gracious arm,
you also offered ruin;
you drew near to me the sword and the trap.
When you diverted yourself,
enjoying pleasant games with me,
you also ignited the fuse
of the courtiers’ mines to hidden flame.
That flying ball,
struck by your arm and mine,
ought to have told, oh God,
of my inconstant fortune.

‘When you delighted
in hunting the fleeing deer with me,
the innocent animal
torn by dogs
prefigured my state,
exposed to the bites of hound-like people.
I do not condemn my King of any other fault
than of excessive Love.
“With five illustrious honors
my name was distinguished;
but of my titles industrious deceit
bestowed the sixth upon my head
– that of traitor.
Envy wished that,
if found guilty,
I be excluded from pardon,
and that I fall instantly dead.
She knew how to use my blood
to make the streets purple with her triumphs.
“While I ventured too high
in the favor of my King,
fortune behind my feet
grew weary of following.
Whence I have learned, alas,
how from everything to nothing is a tiny step.”

Louis, at these words
that, pleading, ask for pardon,
fearfully trembles,
and gazes on the face of the dead youth;
while the King, with his tears,
shows his regret for his haste.
Paris trembles and the Seine grows troubled.

*  *  *

Program:

Francesco Cavalli
Sinfonia from L’Orione

Antonio Sartorio
“Cara e amabile catena” — Duet of Euridice and Orfeo from Orfeo

Francesco Cavalli
Scene of Linfea and Satirino from La Calisto
Lamento of Ecuba from La Didone

Giovanni Pandolfi
Sonata per violino, op. 4. Nr. 3 “La monella romanesca”

Francesco Cavalli
“Uscitemi dal cor lagrime amare” — Lamento of Idraspe from Erismena

Francesca Caccini
Canzonetta “Qui desia di saper che cosa è amore”

Claudio Monteverdi
Scene of Valletto and Damigella from L’Incoronazione di Poppea

*  *  *

Giacomo Carissimi
“Vaghi rai” — Duetto da camera

Barbara Strozzi
Lamento “Sul rodano severo”

Marco Uccellini
Sinfonia “La Gran Battaglia”

Giacomo Carissimi
“Rimanti in pace” — Duetto da camera

Giovanni Legrenzi
Sonata a tre “La spilimberga”

Benedetto Ferrari
“Amanti, io vi so dire”

Claudio Monteverdi
“Di misera Regina” — Lamento of Penelope from Il ritorno d’Ulisse in patria

Giovanni Felice Sances
“Lagrimosa beltà” — Cantata à due sopra la ciacconna

Encores:

Claudio Monteverdi
“Pur ti miro” from L’incoronazione di Poppea
“Lidia spina del mio core” from Scherzi musicali

Szívemben könnyezik

2012. április 14. szombat

Egy vers, két dal, három műfordítás — ki-ki választhat tetszése szerint!

Paul Verlaine (1844-1896)
IL PLEURE DANS MON COEUR

II pleure dans mon coeur
Comme il pleut sur la ville;
Quelle est cette langueur
Qui pénètre mon coeur?

Ô bruit doux de la pluie
Par terre et sur les toits!
Pour un cceur qui s’ennuie
Ô le chant de la pluie!

II pleur sans raison
Dans ce coeur qui s’écoeure.
Quoi! nulle trahison?…
Ce deuil est sans raison.

C’est bien la pire peine
De ne savoir pourquoi
Sans amour et sans haine
Mon coeur a tant de peine!

Florent Schmitt: Il pleure dans mon coeur (Op.4. No.2.)
Philippe Jaroussky, Jérôme Ducros

Gabriel Fauré: Spleen (Op. 51. No.3.)
Philippe Jaroussky, Jérôme Ducros

               *  *  *

Szívemben könnyezik;
s esik kint is, az utcán.
Mi bánt, mi keserít,
hogy szívem könnyezik?

Óh, eső, édes ének
aszfalton s háztetőn!
A gyötrődő szivének
balzsam e csöndes ének!

Ez a könny, ez a gyász
ok nélkül kesereg ma.
Ugye, semmi csapás?
Butaság ez a gyász.

S ez a fő-kín a szívben:
sírni s nem tudni, mért.
Se hóhérom, se hívem,
Megszakad árva szívem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

               *  *  *

Szívembe könny esőz,
Mint könnyes ősz esője.
Mi az, mi csöndes ősz
Szívembe bút esőz?

Ó, halk eső zenéje
Utcák s tetők fölött!
Mint unt szíveknek éje,
Úgy bágyaszt halk zenéje!

Ok nélkül egyre sír,
Zsibong e síri szívben.
Mi az? Nincs erre ír?
E gyászdal egyre sír.

A kínok kínja lakja,
Nem is tudom, miért,
Se vágya, sem haragja,
Szívem száz kín harapja.

(Franyó Zoltán fordítása)

               *  *  *

A szívem könnyező
Az utcán könny-eső hull,
Mily kín ez, ernyedő,
Mely most szívemre jő?

És lágy eső dobol ma
A földön és tetőn,
Szívemre, az unottra,
Lágy eső hull dudolva!

Oktalan könny, csömör,
A szívem színevesztett,
Bár semmi sem gyötör!
Értelmetlen csömör.

Szörnyű e kín szívemben,
Mert okát sem tudom,
Nem gyűlöl, nem szeret, nem,
S mégis kín él szívemben.

(Lackfi János fordítása)

To celebrate the glories of this day

2012. február 13. hétfő

Baráti körömben a születés- és névnaposokat egy népdallal szoktuk felköszönteni:

Sok számos esztendőket vígan elérhess,
Napjaidat számlálni ne légyen terhes,
Az ég harmatja szívedet újítsa,
Áldások árja házad házad elborítsa.

Tenéked minden öröm holtig adassék,
Amellé meg semmi bú ne barátkozzék,
Légyen éltednek virága mind kinyílt,
Szíved ne szenvedjen semmi sebes nyílt.

(For my non-Hungarian readers, I try to translate this beautiful folk song which we sing on birthdays — I can’t give back all the nuances, but it will be certainly better than internet translators:

May you live happily for a great number of years,
May it not be a burden to count your days,
Dew of the sky may renew your heart,
May your house be flooded with blessings.

For you all joys may be given until you die,
And may no sorrow get near you,
May the flowers of your life all be blooming,
And your heart may never suffer from any sharp arrow.)

Keresve sem találhatnék szebb szavakat rá, hogy kifejezzem jókívánságaimat valakinek, akinek révén az utóbbi szűk három évben annyi felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb.

Boldog születésnapot, kedves Fülöp!

*  *  *

És természetesen nem bírtam ki, hogy ne töltsek fel valamit a YT-ra. Szinte mindegy, hogy mit, csak ma. Torta helyett… 😉

La dolce fiamma

2012. január 23. hétfő

A mai kis “ajándékcsomaghoz” elöljáróban csak annyit: kevés annyira pozitív kisugárzású embert ismerek, mint amilyen Jaroussky. Nagyjából fél perc bármelyik interjújából elég hozzá, hogy szebb színben lássam a világot, függetlenül attól, hogy éppen miről beszél (vagy, hogy mennyit értek meg belőle :)). Ahogy egy barátnőm mondta egyszer: “Ettől a pasitól mindig mosolyra húzódik a szám.” Egy másik pedig egyszerűen csak “Sunshine”-nak szokta nevezni.

Hogyha aztán akad egy riporter, aki végre nem ugyanazt az unásig ismételt két-három kérdést teszi fel, és még arra is van ideje, hogy végighallgassa a válaszokat, kiderül, hogy Fülöp remek beszélgetőpartner, meghallgatásra érdemes gondolatokkal. Ilyen például ez a TV-interjú, amely nekem személy szerint az egyik kedvencem. A közel egy órás műsorból most azt a részt emelném ki, amelyben a Johann Christian Bach CD címadó áriájáról beszél. Arról, hogy milyen hihetetlen ez az ária, amelyben a hős kerek tizenhárom percen keresztül mondja szíve hölgyének, hogy mennyire szereti. Hogy a mai világban, amikor mindenki kapkod, rohan, lóg a mobilján vagy a neten, egy ilyen áriát végighallgatni, és vele együtt átélni az őszinte, tiszta szerelem érzését, bizony jót tesz az ember lelkének. “Mint egy balzsam, amit a sebekre teszünk.”

Et voilà, lelki szemeim előtt máris megjelent a lemez legújabb kiadása, amelyhez már betegtájékoztatót is mellékelnek: “Gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény. Hatását népgyógyászati és szakirodalmi adatok igazolják. Használata hatékonyan enyhíti a különböző eredetű lelki sérülések, zúzódások, horzsolások által okozott fájdalmat, és elősegíti a gyógyulást. Alkalmazható megelőzésképpen, általános hangulat- és közérzetjavítás céljából is. Az összetevőkre fokozottan érzékeny személyeknél esetenként heveny szívdobogást okozhat. Más mellékhatása nem ismert.”

De őrizzük meg (vagy próbáljuk meg visszanyerni) a komolyságunkat, és nézzünk bele az interjúba, érdemes! (A szóban forgó rész 42:36 körül kezdődik.) — Sajnos azt a videót, amelyikhez lelkes rajongók angol feliratokat is készítettek, időközben törölte a YouTube, az egyik legkedvesebb csatornámmal (JaRoWi1647) együtt. Kár.

Mindez az én lelkemet már prózában is ugyancsak simogatja, de hogy ne maradjunk ma sem zene nélkül, befejezésként álljon itt az ária felvételéről készült videó. Két részletben, mert, mint tudjuk, hosszú… 😉

Johann Christian Bach: Cara, la dolce fiamma Philippe Jaroussky, Le Cercle de l’Harmonie, vez. Jérémie Rhorer

 

Cara, la dolce fiamma
dell’alma mia tu sei;
e negli affetti miei
costante ognor sarò.

Serena il tuo bel core;
il longo suo rigore
il fato già cangiò.

A kedves szín

2011. december 30. péntek
tags:

Kinek mi jut eszébe a zöld színről?

Ilyenkor december végén, azt hiszem, a legtöbb szavazatot a karácsonyfa és a karácsony kapná. Vagy az, hogy a zöld a remény színe. A fiaim meg kapásból rávágnák: zöld a lámpa, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!

Nekem ez a bájos kis eszmefuttatás jut az eszembe, természetesen Jarousskytól, akinek — mint köztudott — a zöld a kedvenc színe:

“Úgy gondolom, a hangomban van valami a tavaszból. A tavasz a legszebb évszak, de én most inkább a fiatalosságára, a színek üdeségére gondolok. Talán a hangom is olyan zöld, mint amilyenre a nappali szobám fala van festve.”

(WDR 3 “Musikfeature” 2011.06.23.)

Szóval a hangja, meg a szobája… Mit is tudnék még ehhez hozzátenni? Hacsak nem egy idézetet Schubert molnárlegényétől: “mein Schatz hat’s Grün so gern” — az én kincsem úgy szereti a zöldet!

Schubert: Die schöne Müllerin — No. 16. Die liebe Farbe (A kedves szín)
Ian Bostridge, Mitsuko Uchida

In Grün will ich mich kleiden,
In grüne Tränenweiden:
Mein Schatz hat’s Grün so gern.
Will suchen einen Zypressenhain,
Eine Heide von grünen Rosmarein:
Mein Schatz hat’s Grün so gern.

Wohlauf zum fröhlichen Jagen!
Wohlauf durch Heid’ und Hagen!
Mein Schatz hat’s Jagen so gern.
Das Wild, das ich jage, das ist der Tod;
Die Heide, die heiß ich die Liebesnot:
Mein Schatz hat’s Jagen so gern.

Grabt mir ein Grab im Wasen,
Deckt mich mit grünem Rasen:
Mein Schatz hat’s Grün so gern.
Kein Kreuzlein schwarz, kein Blümlein bunt,
Grün, alles grün so rings und rund!
Mein Schatz hat’s Grün so gern.

(Wihlelm Müller)

*  *  *

Most mindig zöld lesz a gúnyám,
Most mindig a zöldet bújnám.
A rózsám kedveli ezt,
A rózsám kedveli ezt.

Rám bólong búsan a rozmaring,
Rám álmatag ciprus lombja int,
A rózsám kedveli ezt,
A rózsám kedveli ezt.

Most álla vad-hajsza éppen,
A kürt riad erdőn, réten.
A rózsám kedveli ezt,
A rózsám kedveli ezt.

Ó, üldöz engem a kín, a vágy,
Én meghalok, nyugtot mégse hágy.
A rózsám kedveli ezt,
A rózsám kedveli ezt.

Zöld réten lesz sírom hantja,
Zöld pázsit is nőjön rajta,
A rózsám kedveli ezt,
A rózsám kedveli ezt.

Se tarka szirmok, se fejfa rajt,
Csak bánatos fűz, mely zöldet hajt.
A rózsám kedveli ezt,
A rózsám kedveli ezt.

 (Lányi Viktor fordítása)

Hail, bright Cecilia!

2011. november 22. kedd

Cecília, a 3. században élt római szűz és vértanú egy fordítási hiba következtében (miszerint esküvőjén saját maga játszott az orgonán) lett a zenészek és az egyházi zene védőszentje. 545 óta november 22-én ünnepeljük.  Ez a nap számos liturgikus és nem liturgikus zenemű megírására és előadására szolgáltatott alkalmat-ürügyet. A Musical Society of London 1683-tól rendezett évente ünnepséget Szent Cecília tiszteletére, 1692-ben erre az alkalomra komponálta  Purcell a Hail! Bright Cecilia kezdetű ódát, amelyből legutóbb már idéztem két részletet. Íme, itt a harmadik, a mai napra való különös tekintettel!

In vain the am’rous flute (Purcell: Hail! Bright Cecilia)
Philippe Jaroussky, Andreas Scholl, Ensemble Artaserse

In vain the Am’rous Flute and soft Guitarr,
Jointly labour to inspire
Ardent Love and fond Desire;
Whilst thy chaste Airs do gentle move
Seraphic Flames and Heav’nly Love.

*  *  *

A szerelmes fuvola és a lágy hangú gitár
hiába fáradoznak karöltve, hogy
lángoló szerelmet és gyengéd vágyakat ébresszenek;
míg a te tiszta dallamaid
szeráfi tüzet szítanak lágyan s mennyei szerelmet. 

“Akiről” pedig itt szó van, nem más, mint a hangszerek királynője, az orgona. (Emlékszünk még: “wondrous machine” — az a csodálatos szerkezet!)

%d blogger ezt kedveli: