Skip to content

Navigare necesse est, avagy mire gondol Ruggiero

2011. augusztus 8. hétfő

A zeneirodalom egyik legszebb szerelmes áriája, Vivaldi Orlando furioso c. operájából a Sol da te, mio dolce amore, meglehetősen szokatlan körülmények között hangzik el.

Alcina, a nagy hatalmú varázslónő, egy szigeten él a tenger közepén. Saját és környezete szépségét varázslattal tartja karban, üres óráit pedig a szigetre tévedő lovagok sorozatos elcsábításával üti el.  (Egy ismerősöm egyszer megkérdezte, hogy mit csinál az exekkel — erről ugyan ebben az operában nincs szó, de máshonnan lehet tudni: nemes egyszerűséggel állattá vagy növénnyé változtatja őket. Igazán kényelmes megoldás!)  Itt éppen a fiatal és rendkívül jóképű Ruggierót nézte ki magának, ezért varázsitalt itat vele, amitől a lovag elfelejti menyasszonyát, és helyette Alcinának vall szerelmet. Semmi sem igazi tehát abból, amit a színpadon látunk: a zöldellő táj (illetve ebben a rendezésben: az elegáns palazzo) valójában sivatag, a csodaszép hölgy százéves boszorkány, a vallomás nem a megfelelő személyhez szól, és normál körülmények között soha nem is került volna rá sor. Az egész helyzet egy kicsit nevetséges.

Cseppet sem nevetséges viszont maga a zene, hiszen Ruggiero érzéseit halljuk “kihangosítva”, és számára az élmény nagyon is valóságos. A zenekari basszusok folyamatos szívdobogása fölött lebegő-ringatózó fuvolaszóló és énekhang segítségével Vivaldi mesterien ábrázolja azt a furcsa, transz-szerű állapotot, amelybe a szerelmes a szeretett személy láttán kerül. A látszólag mozdulatlan felszín alatt ugyanakkor a zene csupa izgatott remegés és vágyakozás, szinte tapintható, ahogy a hangokkal együtt a nagybetűs Szerelem szép lassan betölt mindent. Ellenállni lehetetlen — mire az ária véget ér, nehéz eldönteni, hogy ki is van jobban elvarázsolva: Ruggiero, a közönség, vagy pedig Alcina, aki korábbi “professzionális csábító” szerepéből kizökkenve fülig beleszeret a lovagba.

Philippe Jaroussky (Ruggiero), Jennifer Larmore (Alcina)
Ensemble Matheus, vez. Jean-Christophe Spinosifuvola szóló: Alexis Kossenko
rendezte: Pierre Audi

Sol da te, mio dolce amore, questo core
avrà pace, avrà conforto.
Le tue vaghe luci belle son le stelle
onde Amor mi guida in porto.

(Egyedül csak tőled nyerhet, édes szerelmem, e szív békét és vigaszt.
Szépséges szemeid a csillagok, melyekkel Ámor a kikötőbe vezet engem.)

A fair play jegyében álljon itt a második szereposztás is, Max Emanuel Cencic-kel (igen, jól emlékeztek, ő volt a beugró helyettes a budapesti koncerten, amikor Jaroussky megbetegedett) — ez sem csúnya, de a tempó fésületlenségétől, bevallom, a falra mászom:

* * *

Igazán szép ez a metafora: a szerelmes, mint a csillagok alapján tájékozódó hajós, aki végül biztos révbe ér, és kedvese karjai közt talál megnyugvást. És olyan ismerős is! Hajó, kikötő… hol is hallottam legutóbb?

Beletelt némi időbe, mire az agyam kidobta a megfejtést, de akkor kis híján hangosan elnevettem magam.

A szóban forgó dallal egy kedves ismerősöm Purcellről szóló előadásán találkoztam először. A pontos szavakra már nem emlékszem, különösen, hogy angolul beszélt, de valami ehhez hasonlóval vezette be (és ilyen formában tömörítve még szinte hatásosabb, mint az eredeti): „A dal első része egy szerelmespárról szól, a fiú hosszasan győzködi a lányt, aki eleinte húzódozik, de végül megadja magát. Itt hirtelen változik a kép: egy hajót látunk, amint szépen befut a kikötőbe — és mindenki gondoljon, amire akar!” A kuncogásból ítélve a hallgatóság nagy része ugyanarra asszociált, mint én — de nem részletezem tovább, mert jól nevelt úrilány vagyok, inkább hallgassuk meg!

Henry Purcell: When first Amintas sued for a kiss
Carolyn Sampson, Elizabeth Kenny

(Mikor Amintas először könyörgött csókért, ártatlan szívem oly gyenge volt,
hogy bár ellöktem magamtól, szemem beismerte, hogy szívem elveszett.
Tartózkodást akartam színlelni, mielőtt a várat feladom,
de a szerelem nem tűri a hamisságot, s így, jaj, csalásom hamar kiderült.
Csak ült mellettem egész nap, nevetett és játszott, ezernyi szépet mondott,
a kezemet szorongatta, a térdem nyomkodta, míg fokról fokra egyre tovább jutott.

Szívem, mint hajó a tengeren, úgy hánykolódott Amintas közelében,
de ügyes kormányos volt ő, és kétségeken, félelmeken át is egyre csak tovább hajózott.
Azt hittem, nincs benne semmi veszélyes — oly jól tudta, hogyan irányítson —
és  jaj, gyorsan rávett, hogy addig ismeretlen gyönyöröket ízleljek meg.
Mondhatja bátran: fáradtsága nem veszett kárba, hisz hamarosan meglelte az arany partot,
ott szállt partra s lelt nemes ércre, hol kereskedő előtte nem járt még soha.)

*  *  *

Visszatérve az első áriához: most akkor hogy is volt azzal az “Amor mi guida in porto”-val, kedves lovag úr? — Persze tudom, mit mondana erre a férjem: „Nem értem, mit csodálkozol, tudhatnád már, hogy a férfiaknak mindig ugyanaz az egy dolog jár a fejében!”

Csak van, aki szebben tudja mondani.

Reklámok
No comments yet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: