Skip to content

Prológus

2011. július 21. csütörtök

Hogy miért éppen Napi Jaroussky?

Akik egy kicsit jobban ismernek, valószínűleg nem lepődnek meg különösebben a témaválasztáson. Ugyanis közismert tény, hogy függő vagyok. Tényleg szinte minden nap hallgatom a felvételeit, és egységnyi idő alatt annyi CD-t/rádióközvetítést/YouTube-videót/kritikát/interjút/fényképet (…) vagyok képes elfogyasztani, ami sokak szerint már káros az egészségre. Élményeimet azután több-kevesebb sikerrel próbálom közvetlen környezetemmel megosztani. Jó, legyünk őszinték: leginkább mindenkinek az agyára megyek. Nemrég — már nem is emlékszem pontosan, hogy egyazon darab két felvétele közti nüansznyi különbségeket elemeztem éppen, vagy az Orlando furioso cselekményének nehezen követhető fordulatait — férjem, aki maga rockzenét játszik, nem különösebben szereti a barokkot, az operát abszurd műfajnak tartja, Jarousskyra pedig kimondottan allergiás, elkínzott arccal felsóhajtott:

“Miért nem írsz blogot?”

Legyen! A családi béke kedvéért még erre az áldozatra is hajlandó vagyok.

És hogy kicsoda is a szóban forgó fiatalember? Halmozhatnám itt a szuperlatívuszokat órákig, a hangjáról, a muzikalitásáról, az elbűvölő egyéniségéről — de inkább illusztrálom mindezt egy videóval. (Mellesleg a darab jó ürügyet szolgáltat egy másik szenvedélyem kiélésére: versolvasás és műfordítás-vadászat.) Következzék hát…

Reynaldo Hahn: L’heure exquise
Philippe Jaroussky, Jérôme Ducros

 La lune blanche
 Luit dans les bois ;
 De chaque branche
 Part une voix
Sous la ramée…

 Ô bien-aimée.
 L’étang reflète,
 Profond miroir,
 La silhouette
 Du saule noir
 Où le vent pleure…

 Rêvons, c’est l’heure,

 Un vaste et tendre
 Apaisement
 Semble descendre
 Du firmament
 Que l’astre irise…

 C’est l’heure exquise.

(Paul Verlaine)

* * *

A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek…

Ó, hogy szeretlek.

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyu füzet;
szél jaja rezzen…

Álmodj, szerelmem.

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja…

Isteni óra!

(Szabó Lőrinc fordítása)

* * *

Fehér a hold…
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalit,
Halk nesz-beszéd…

Te drága, szép…

A tó dereng
Mint mély tükör s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí…

Álmodni hí…

Égből szelid
Nagy béke száll
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent…

Oh óra!… szent!…

(Tóth Árpád fordítása)


Reklámok
5 hozzászólás leave one →
  1. dagikacsa permalink
    2011. november 13. vasárnap 12:17

    Űdv,
    itt ugrálok örömömben, hogy rátok találtam. Egy éve nálam is napi szinten Jaroussky -mindennapi kenyér, és ha nincs senki a közelben, hát még éneklésre is vetemedem 🙂
    Érdekes dolgot találtam a neten, egy ún. “akkor és most” -ot,
    A két felvétel között jónéhány év telt el, ám Jaroussky mindkettőn ugyanazt adja elő.
    A Nisi Dominus Cum dederit -jéről van szó. Az első egy 2002 -es felvétel -bár a kíséret néhol tkp. agyonvágja az éneket- szinte megható. Ezt nem elég hallani, látni kell: Jaroussky szinte teljesen átlényegül, nincs itt -pontosabban máshol van.

    A másik felvétel rá kb. 5 évre készült. A steril stúdióhangzást lehántva is érződik milyen sokat fejlődött a hangja, s az is érdekes, ahogyan akkor éli meg a zene valódi üzenetét.
    Hihetetlenül Testhezálló darab egy olyan férfinak, akinek Rák Marsa van.
    Érdemes a második videón megfigyelni, Spinosi és Jaroussky mennyire egymásra hangolódva, úszva fonják egybe zenéjüket.
    Megdöbbentő ereje van mindennek, valami egészen tiszta éteritás lengi be ezt a pár percet.

  2. 2011. november 13. vasárnap 22:57

    De jó, az elsőt nem is ismertem!
    Olvastam valahol egy interjút Spinosival, ahol arról beszél, hogy miután már megszámlálhatatlanul sokszor adták elő együtt ezt a darabot, a lemezfelvételen egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdett kísérletezni a tempóval és a zenekari színekkel, és a végén valami egész váratlan és varázslatos dolog kerekedett belőle. Majd megpróbálom megkeresni, nagyon élményszerű beszámoló.
    Addig is, hogy folytassam az “idősort”, itt van egy idén június 15-én a meldorfi dómban felvett koncertből ugyanez az ária, Jaroussky saját együttese, az Ensemble Artaserse kíséretével:
    [audio src="https://rapidshare.com/files/970056350/11._Nisi_Dominus_-_4._Cum_dederit.mp3" /]

  3. dagikacsa permalink
    2011. november 16. szerda 23:06

    Ó, az Artaserse telitalálat!:-) Pompásan passzolnak egymáshoz a tagok, igaz, ez a kifinomult ájer vszleg nem jött volna létre, ha nincs elébb a Spinosi -éra:-)
    Izgatottan várom a felvételt, ha meglesz 🙂
    Jean -Christophe Spinosi számomra jelenség, a facebookon isteni fotót csináltatott magáról, ahogyan a színházi zsöllyék előtt provokatív fapofával gyermektriciklin teker…
    Mikor márciusban itt volt az Orlandóval -voltatok?, még Jaroussky nélkül is nagy élmény volt /bár én Sonia Prina helyett tudtam volna azért mást választani…/-,váltottunk néhány szót és mint mindig most is elbűvölt, hogy ez az ember mintha kortalannak teremtődött volna. 3D -ben még vékonyabb, még kölykösebb, mint képernyőn, egyszerűen nem látszik rajta, hogy az ötvenhez közelít. Csodálatos, hogy a valódi művészet mennyire jól konzerválja az alapból ragyogó szellemet! Vszleg ez sugárzik ki a testbe.
    S még egy feltűnt: bár Jaroussky azóta már más utakon (is) jár, egyszerűen hiányzott a környezetéből. Hiányérzetem volt. S nemcsak azért, mert ott kellett volna lennie a szerepe szerint -ha nem voltatok: PJ betegség miatt lemondta az estét-, hanem mert Spinosi mellől hiányzott.
    Nem tudom közelebbről megmagyarázni, de azóta is érzem, nem képzelődtem: a két ember szoros emberi és szakmai kapcsolata olyan uszály mindkettőjük életén, amit folyamatosan húznak maguk után. Ugyanezt érzem Jarousskynál: azóta már számos remek dolgot alkotott, sokfélét is, de valahogy mégis hiányzik vmi. Fene tudja. Vagy ti nem így látjátok? Mintha pályájának túlszárnyalhatatlan része lett volna a Vivaldi -korszak…
    Persze, Spinosi előtt is volt élet, Juli reakciója megihletett, hogy a régmúltban kotorásszak:-)
    Itt egy videó, talán van, aki még nem ismeri: imádott Philippe -ünk első hivatalos szárnypróbálgatása. Gyakorlóidejét a Royaume -i apátságban töltötte; a karmester Malgoire -ő látható a 2002 -es felvételen-, és a kontratenor Gérard Lesne azonnal lecsaptak rá. G. Lesne egyébként egy ideig mestere is volt, de később J. más úton indult el.
    Az 1999! -es felvétel részlet Scarlatti Sedecia -jából -más részleteken hallható G. Lesne is, ha valakit érdekel-, ifjú kontratenorunk hangjához némiképp magas, de ami valóban megkapó, az 1:37 -1:47 -ig történik: ez a néhány másodperc talán még a hangnál is jobban mutatja, mekkora művész van születőben. Jaroussky szó szerint eszi a zenét. Nem vicc.

  4. 2011. november 21. hétfő 17:04

    Az előző hozzászólásom végén van egy link, onnan tudod letölteni a felvételt. 🙂
    Természetesen voltam márciusban az Orlandón — és állatira irigyeltem a barátnőmet, aki már csak az orgonakarzatra kapott jegyet, és így végig szemből nézhette Spinosit! Végül is szép koncert volt, bár egy kicsit dekoncentráltnak tűnt a társaság, biztos a sok személycsere miatt is. (Akit meg nem cseréltek le, az nyilván hullafáradt volt, előtte Párizsban hatszor ment zsinórban a szcenírozott verzió, egy-egy nap kihagyással.) Amikor Hammarström kiment a fuvolás ária alatt, és Cencicnek kellett visszahozni, hogy énekelje már el azt a négyszavas kis recitativót a végén… aztán később mindketten lemaradtak az egyik kórustétel elejéről… ááá!
    Spinosival kapcsolatban még egy: nem tudom, láttad-e Jarousskyval a tavaly decemberben leadott “Mezzo voce” mini-interjút, amikor megkérdezik, ki az a személy, aki a legnagyobb hatással volt rá, azt válaszolja: Malgoire és Spinosi.

  5. dagikacsa permalink
    2011. november 21. hétfő 19:33

    A bp.i fellépés hakniszagú volt, de én mint őrületes rajongó egész egyszerűen nem lettem befolyásolva: üdvözült pofával léteztem a széken. A többi fásult/ sznob/ csalódott nép hüledezett köröttem: mit csápolok ezért?
    Akármilyenre is sikerált, zömében nagy művészek cifrázták az étert nekünk ott pár órára 🙂
    Cencic szinte meghatódott a magyar közönség intelligenciáján: a publikum rongyosra verte a tenyerét a Sol da te után.
    Azt hiszem, ez az, amit úgy hívunk: Hommage.
    A jelen- és a távollevőnek.
    Észrevettem, ahogy az énekesek közül néhányan meglepődtek és nem tudták hovarakni. Egy pillantásban szemernyi szégyen csillant. Mert ez nem volt rólunk feltételezve.
    És hihetetlenül felemelő volt, ahogy a dögfáradtan is pörgő Spinosi erre hirtelen megemelkedett és kitárult.
    Az interjút annak idején felvettem, Karácsony és Szilveszter között rongyosra néztem -hallgattam -bár ami valóban nagy hatást tett rám akkoriban az a Faramondo volt. Senor Fasolis mint pompás denevér elérte, hogy Haendel sikeresen landoljon a háttérben plasztikusra vetített, alkonyi csendben halkan kopaszodó fákon. Nyámm, ódon brokáton tálalt mészespuszedli…Nem baj, ha morzsázol….:-D

    Találtam néhány mókás videót szívünk csücskéről, klikk a komolytalan komolyzenészekre (csak hogy tartsam a tematikát, ha már egyszer ilyen jól befaroltam a prológusba…:-) )

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: